Lakásékszereknek nevezi saját tervezésű és készítésű ülőbútorait Jákó Eszter, az MVM csoportszintű kommunikációs igazgatója. Az állása egész embert kíván, s ezen nem is változtatna, ugyanakkor kétkezi munkával is alkotni akart. Álmait végül a kárpitozásban találta meg: régiből készít újat. Megteremtette saját márkáját, műhelyt nyitott, most ráadásul asztalosnak is tanul. Felelősségteljes munkaköre mellett hogyan jut ideje saját márkát építeni, termékeket készíteni, fejlődni? Mit javasol azoknak, akik szintén belevágnának valami újba? Interjú.
Hogyan indult a szerelem a kárpitozás iránt?
Huszonhét éve dolgozom a marketingszakmában, amelyben már szinte minden a digitális világban zajlik. Nekem hiányzott az, hogy valami kézzel foghatót alkossak. Kipróbáltam magam sok mindenben, több szakmát is szereztem felnőttképzésben – mint például a bármixer vagy a manikűrös -, jártam festő tanfolyamra, de ezek nem váltak az életem részévé. Mígnem az OKJ-s képzéseket böngészve rátaláltam a kárpitos szakmára. Beiratkoztam és teljesen beleszerettem. 2017-ben megszereztem a szakmunkás bizonyítványt és elkezdtem saját boldogságomra régi ülőbútorokból újakat készíteni.
Mit szólt ehhez a családod?
A fiam eleinte azt gondolta, hogy ez is csak egy hóbort, de ma már nagyon büszke rám. A párom gyakran tölti az idejét velem a műhelyben, segít abban, amihez férfikéz kell. Az alkotás lett a közös hobbink.
Hogyan reagálnak a kollégák, szakmai partnerek, amikor megtudják, hogy kárpitos is vagy?
Csodálkoznak, mert nem egy tipikus női szakma, de azért ez nem extrém dolog. Amikor kiderül, hogy ezt csinálom, akkor általában a másik fél is megosztja velem a hobbiját. A mai világban ez nem ritkaság. Sőt, ez azért jó, mert ennek mentén jobban és több emberhez lehet kapcsolódni. Nagyon klassz megtudni azt, hogy kiben mi van még ahhoz képest, amit látsz a napi munka során. Sokszínűek vagyunk, sőt! Kell más is, ami nem csak munka. Van, akivel a 3D nyomtatás kapcsán gondolkodunk közösen, van, akivel mintákat tervezünk, szóval hatalmas inspirációt jelent.
Hogyan emlékszel a kezdetekre?
Az iskola elvégzése után csináltam meg az első bútorokat. Elismerést kaptam az ismerősöktől, majd az egyre több biztatás hatására tovább fejlődtem. Kitaláltuk a márkanevem, meghatároztuk, hogy az Engill mitől más, mint a többi.
S mitől?
Egyrészt attól, hogy mindent saját kezűleg magam készítek, másrészt attól, hogy a bútoraimból tényleg nincs két egyforma. Sosem készül ugyanolyan, erre nagyon figyelek.
Aztán mi következett?
Sok időt és pénzt emésztett fel az indulás. Nagyon költségérzékeny az, ha valaki kicsiben kezdi. Meg kellett néznünk, hogy mi mennyibe kerül és nagyon figyeltem arra, hogy ne nyújtózkodjunk tovább, mint ameddig a takaró ér. A kezdetekkor meghatároztam, hogy mennyi pénzt áldozok az indulásra. Létre kellett hozni az online platformokat, profi fotókra volt szükség a bútorokról és szórólapot is gyártottunk. Megcsináltuk a termékfejlesztést, árakat kalkuláltunk. Tehát számos klasszikus dolgot meg kellett lépni. Hosszú folyamat volt, mire kialakult. Végül elkezdtem online árusítani és vásárokra járni. Az eladásokhoz vezető út is rögös volt, mert például közben derült ki, hogy a bútoraim értékesítésében van egy földrajzi korlát. Messzire nem tudunk költséghatékonyan egyedi darabokat szállítani. Ez engem keretek közé szorít. Elfogadtam. Lényegében finom tapogatózás volt az első időszak, hogy merre haladjak. Nem volt nagyon élesen kijelölt stratégia mögötte. Próbálkoztunk és figyeltük, mi működik jól.
Végül könnyen beindult az eladás? Hogy reagált a piac a megjelenésedre?
Önbizalmam eleinte nem nagyon volt, mert szerintem egy alkotó a saját munkájában mindig talál valamit, amit lehetett volna még jobban csinálni. Volt bennem egy kis izgalom, kétely, hogy vajon amit én készítek, azt elfogadja-e a piac. De elfogata. A bútoraim egyediek. A megvásárolt régi darabot teljesen lebontom, a fáját is felújítom, lekezelem gomba, penész, szú és egyéb ellen, az ülőfelületet újraépítem, csak ezután jön a kárpitozás. Mindeközben kialakul egy kapcsolat köztem és a bútor között. Ilyenkor érzem, hogy milyen formát, milyen kárpitot kíván. Elkészítem, és a kész terméket adom el. Azt nem vállalom, hogy megrendeléseket teljesítsek, mert az Engill-ben a saját álmaimat valósítom meg. A covid előttig nagyon szépen haladt az eladás. Kis vállalkozásom az induláskor mínuszban volt, aztán lett nullszaldós, majd átmentünk pozitívba, a coviddal pedig leállt minden.
Ezt hogyan élted meg?
A Covid alatt már volt egy műhelyem, ami nagyon jól jött. Szinte terápiás jelleggel jártam oda: ki tudtam mozdulni otthonról, alkothattam. Sőt úgy döntöttem, hogy ismét befektetek az álmomba és kitanulom az asztalos mesterséget is azért, hogy teljesen a nulláról fel tudjak építeni egy bútort. Úgyhogy egy ideje már járok a Woodyvity képzésére, a saját műhelyemet pedig szeretném felújítani. Így, amikor helyreáll a világ rendje, akkor én felkészülten állok majd a lehetőségek elé.
Az online vagy a személyes piacterek sikeresebbek eladás szempontjából?
Próbáltam online értékesíteni, de nem ment úgy, ahogy terveztem. Rájöttem, hogy ez nem az az olcsó tömegtermék, amit online el lehet adni. Ebbe bele kell szeretni, meg kell ismerni a történetét, ki kell próbálni: mindenkinek más a kényelmes, más tetszik. Bécsbe jártam a WAMP-ra és ott megtapasztaltam, hogy a személyes eladás a legsikeresebb. Érdekes tanulság volt, hogy ami működött ott, az Budapesten nem annyira. Az itthoni piac nagyon más. Simán elmennek az emberek egy vásárra, megnézik a terméket, meg is tetszik nekik, de itthon óriási döntésnek számít megvenni egy egyedi, drágább fotelt vagy széket. Túlságosan uralja a piacot az olcsóbb, áruházban kapható termékek hada és nálunk más az attitűd. Valahogy kevésbé van igény arra, hogy legyen valami egyedi a lakásban, ami kicsit megkülönbözteti az ott lakót, ami hangulatban behoz egy plusz elemet a környezetbe. Az egyediség, a kézimunka még kevésbé képvisel értéket a lakberendezésben, itthon inkább az öltözködésre és a kiegészítőkre költenek.
Hogy fogadják a vásárokon az érdeklődők azt, hogy ott vagy Te is, a készítő?
Meglepődnek. Nagyon kedvesek az emberek, általában ott maradnak egy kicsit a standon. Aki megnézegeti a termékeimet, az beszélget is, érdekli a bútor története, a készítés folyamata. Kíváncsiak lesznek és nagyon pozitívan állnak hozzá.
Mesélj, kérlek arról, hogy milyen volt vezető kommunikációs szakemberként a saját márkádat elindítani?
Hááát, mindig a cipész cipője lukas. Nem volt könnyű, hiszen engem ebben a bútorkészítés folyamata vonz és nem a marketing. Szóval nehezen vettem rá magam arra, hogy végigcsináljam, amit tudtam, hogy csinálnom kell. Már sok nagy márkát építettem fel, olyan vállalatnál dolgozom, ahol tavaly teljes márkastratégiát és arculatot váltottunk, de a sajátom sokkal nehezebb. Sokkal nagyobb akarat kellett hozzá, sokkal nehezebb volt ezt mögé rakni. Elmondhatom, hogy nagyobb kihívás volt a marketing, mint maga a bútorkészítés része. Hiszen a kárpitozás a hobbim, ezt szerelemből csinálom. Azért foglalkozom a bútorokkal, mert abból akarok töltekezni, nehéz ehhez bármilyen „kötelező” munkát kapcsolnom.
Hogyan jut időd vezető beosztásod mellett még tanulni is és úgy általában, bútorokat készíteni?
Ez elhatározás és szervezés kérdése. A kezdetektől a szabadidőmet szántam erre. Ha csak tehetem, nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem az asztalosképzésből, minden csütörtökön ott vagyok 17-21-ig. Ezt nagyon komolyan veszem, igyekszem úgy szervezni, hogy odaérjek. A műhelyemben hétvégén töltöm a legtöbb időt, mert olyankor van az, hogy nem kell az órát néznem. Ha hétköznap este megyek le, akkor megszűnik az idő körülöttem, és ott szoktam ragadni. Mindenkinek vannak „elmenős” programjai, hobbija, az enyém ez – nincs ebből probléma. Persze tudom, hogy felnőtt gyermek mellett ez könnyebb, mint kicsi mellett. Ráadásul amikor a műhelyben vagyok, akkor még a telefont is kikapcsolom. Olyankor van egy pár óra, amikor nem érdekel, hogy mi történik a világban. Nekem ez a legjobb feltöltődés, erre muszáj időt szakítanom.
Mit javasolsz azoknak, akik szintén gondolkodnak, hogy a hobbijukból bevételre tegyenek szert vagy hogy valami újba vágják a fejszéjüket?
Úgy gondolom, hogy mindenre lehet találni piacot. De meg kell nézni, hogy kinek mi fér bele az életébe. Azt javaslom mindenkinek, hogy ha van egy hasonló álma, akkor egyszer az életben próbálja ki! Határozza el, mennyi időt, pénzt, energiát hajlandó maximálisan feltenni tétként, és fogja fel úgy, hogy ez egy próbálkozás. Ha nem jön össze, akkor az nem dráma, de legalább megpróbálta és már tudja, hogy mit lehet az ötletével kezdeni. Lehet, hogy érdemes átalakítva újra nekimenni, de az is előfordulhat, hogy valami másba éri meg kezdeni. De bárhogyan is, én azt javaslom, hogy merjünk belevágni: Bátorság! Tuti recept nincs, de olyan sok mindenre képes nagyon sok ember. Ne féljünk megmutatni!
Az indulás előtti 8 legfontosabb megválaszolandó kérdés Jákó Eszter szerint
- Mi az a tevékenység, amit szívesen csinálsz?
- Kinek lenne a terméked hasznos, érdekes?
- Mekkora mennyiségeket tudsz előállítani?
- Mennyi idő alatt tudod előállítani a termékeket?
- Hogyan tudsz időt szakítani a megvalósításra?
- Milyen üzleti modell az, amelyben működőképes az ötleted? (önköltség, időráfordítás, piaci érték, értékesítési csatorna, stb.)
- Mennyi befektetést vállalsz be?
- Meddig adsz időt és keretet magadnak ahhoz, hogy önfenntartó vagy nyereséges legyen a vállalkozásod?
Szerző:
Lakatos Katalin – Telekom Hello Biznisz szerkesztőség
