A Barátok közt egykori sztárja évekig hajtotta a gyerekkori álmát, de a figyelemzavara és a félelmei az útját állták – egész addig, amíg megtalálta, hogyan tudja mégis megvalósítani. Az aggályait feldolgozta, a betegségét pedig az előnyére fordította és most boldogabb, mint valaha. Az Újraterveztem digitálisan sorozatunk következő cikkében az ujraterveztem.hu csapata az ő történetét mutatja be.
Németh Franciska // életút
18 évesen a Barátok közt Varga Petrájaként ismerte meg a közönség, majd újságíróként, műsorvezetőként és kommunikációs szakemberként dolgozott. Ezen időszakban több alkalommal volt rövid időszakokra segédápoló, többek között a Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézetben és az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Légzésfunkciós Ambulanciáján.
29 évesen, egy EU-s projekt vezetése közben döntött az újratervezés mellett és iratkozott be egy OKJ-s ápoló képzésre. 2014 óta dolgozik ápolóként a Szent János Kórház Gyermeksebészeti- és Traumatológiai Osztályán, ezzel párhuzamosan a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán ápolástant hallgat.
A munkával és a tanulással párhuzamosan több online fejlesztést is vezet, egy ápolóknak létrehozott szakmai közösség mellett a gyermeksos.hu weboldal létrehozásával került országosan a hírekbe. A következő nagy dobása a hamarosan megjelenő GyerekDokik gyerekszakorvos-kereső applikáció megalkotása, ehhez idén tavasszal kapott tőkebefektetést.
A hazai médiát annak idején körbejárta a hír, hogy a Barátok közt egykori szereplőjéből ápoló lett. Valójában mikor fordult meg először a fejedben, hogy erre a pályára lépnél?
Gyerekként igazából baleseti sebésznek készültem, és ehhez a célomhoz az orvosi egyetemen át vezetett volna az út. Hiába volt ez az álmom, közben tisztában voltam vele, hogy a felvételihez komolyan fel kell készülni olyan tárgyakból is, amik kevésbé érdekelnek, és ez nekem nem fog menni. Ha pedig be is jutok, ott még több ilyen helyzet fog várni. Akkor még nem tudtam, hogy ez a figyelemzavaromnak, az ADHD-nak a következménye.
Ez mit jelent pontosan?
Az ADHD (Attention Deficit Hyperactivity Disorder – a szerk.) figyelemzavar úgy nyilvánult meg kiskoromban és a mai napig is, hogy ami nem érdekelt, arra nem tudtam kellően odafigyelni és nem voltam képes megtanulni. Ami viszont vonzott, abba bármennyi energiát bele tudtam tenni és szinte magamba lélegeztem.
Hogyan lettél később mégis tévésztár?
Többszöri próbálkozás után sem sikerült bekerülnöm az egyetemre, előtte viszont megtalált a TV és meghívást kaptam a Barátok köztbe. Ezt követte a modellkedés, kommunikációs, újságírói feladatok, összességében szépen beindult a karrierem.
Közben mégis többször felbukkantál kórházakban. Miért?
Az egészségügy iránti vonzalmam végig megmaradt. Ha kórházba kellett vinni a nagymamámat, nem volt kérdés, hogy én megyek vele, sőt, az első időszakban amikor szabadidőm volt, elmentem segédápolónak.
Annak ellenére, hogy valójában orvos szerettél volna lenni.
Az első alkalommal, még a Svábhegyi kórházba, azért jelentkeztem, hogy megnézzem, milyen a kórházi élet belülről. Titkon abban reménykedtem, hogy azok után, hogy megkapom az arcomba a valóságot, majd elmegy a kedvem az egésztől.
De hiszen ez volt az álmod…
Azzal tisztában voltam korábban is, hogy ha be is jutok és sikerül elvégeznem az egyetemet, egy nehéz pálya várna rám, ahol a körülmények messze vannak az ideálistól. Addigra már tudtam, hogy szívesen látnak TV-ben, voltak modell megkereséseim és azt tudtam, hogy az újságírás, a reklámok, marketingkommunikáció terén is befuthatok karriert. Sosem volt gondom a munkával, de ha nem muszáj, miért nehezítsem meg az életemet? Ha kiderült volna a gyakorlat alatt, hogy mégsem nekem való ez az egész, akkor nyugodt lélekkel mehettem volna a könnyebb út irányába.
Bejöttek a várakozásaid?
Hihetetlenül élveztem a mindennapokat, rájöttem, hogy itt van a helyem. Fél év után nem is magamtól jöttem el, hanem bezárták a kórházat.
Tíz évig mégis a kommunikációs szakmában maradtál. Miért nem mentél egyből ápolónak, ha annyira élvezted?
Abban a hitben éltem, hogy az ápoló legfeljebb százötvenezer forintot tud havonta hazavinni. Hiába nem éltem nagylábon, úgy éreztem, hogy ez a minimumhoz sem lenne elég. Közben pedig ott voltak a megkereséseim a média világából.
De nagyon sokat köszönhetek ennek az időszaknak. Egyrészt lépésről-lépésre elengedtem, hogy orvos legyek, másrészt rátaláltam a sürgősségi osztályra, ahol olyan összetett ápolói feladatokkal találkoztam, amik kellő technikai és szellemi kihívást hordoztak.
29 évesen, sikereid csúcsán aztán váltottál. Hogy történt mindez?
Egyre többször voltam rosszul, fejgörcsöm volt, ömlött a vér az orromból. Nem tudtam, hogy mitől lehet mindez, de egyszercsak öntudatlanul kimondtam, hogy utálok itt lenni. Valószínűleg itt jött el a pont, amikor rájöttem, hogy a kiskosztümben sürgés-forgás mégsem az én világom. Elsőre engem is meglepett, hogy ezt így megfogalmaztam, mert egy nagyon jó projekten dolgozhattam, érdekes feladatokkal, anyagilag is vonzó körülmények között.
Végül az utolsó csepp a pohárban egy külföldi rendezvény volt, ahol annyira megbetegedtem, hogy alig tudtam hazajönni. Ekkor megbeszéltem a szüleimmel, hogy amint meggyógyulok, akkor ennek vége, nem várom meg, míg szívrohamom lesz.
Hogyan találtál rá az utadra?
Éreztem, hogy nagyon át kell gondolnom, mi legyen a jövőm, hiszen ebből a műfajból ez egy jó munka volt, egy sima váltás kevés lenne. A következő fél évben beleástam magamat az önismeretbe, megkerestem, hogy mik azok az értékek, amik mentén fel szeretném építeni az életemet. Nálam az újratervezésnek az volt az értelme, hogy olyan célokat határozzak meg, amik erősek annyira, hogy ha van egy rossz napom, hónapom, akár évem, akkor is erre menjek majd tovább.
Viszonylag korán megfogalmaztam, hogy elsősorban emberekkel szeretnék foglalkozni, úgy, hogy az hasznos és értékes legyen. Az ápolás ezért már az elején felmerült, viszont a pályával kapcsolatos félelmeim feldolgozása hosszabb ideig tartott.
Az anyagiakat már említetted, mi jelentett még emellett belső gátat?
Féltem tőle, hogy nem fogom bírni a látványt, rosszul leszek, esetleg sírva fakadok. Traumatológián nem dolgoztam előtte, csak vendégként jártam ott, és majdnem elájultam.
Mi segített eloszlatni ezeket a félelmeket?
Az egzisztenciális kérdésekre azt mondtam, ennyi lesz a pénz, kész, ezt a helyzetet kell kezelnem. Az alacsonyabb fizetés miatt tudtam, hogy sok mindenben visszább kell majd vennem. Azonban jó néhány hónapba telt ezeket lépésről lépésre feldolgozni, például elengedni az autózást. Menet közben vált világossá, hogy a kereset továbbtanulással növelhető – akár annyira is, hogy a korábbi műsorvezetői állásomhoz mérhető legyen.
De a látványra nem tudtam előre felkészülni, úgy döntöttem el, hogy ápolóként szeretnék dolgozni, hogy ez utóbbitól még mindig aggódtam. Aztán eljött az első nap a Szent János kórház gyermektraumatológiáján, és úgy jöttem ki este nyolckor a kapun, hogy azt éreztem, ez szerelem. Olyan adrenalinvágta volt, hogy nem a vérre, kakira, sírásra koncentráltam, hanem a feladatra.
Erre erősített rá, hogy amikor az OKJ-s képzést elkezdtem, azt tapasztaltam, hogy végre érdekes az iskola és nem esik nehezemre odafigyelni az órán. Ekkor már tudtam, hogy a helyemre kerültem.
Eldöntötted, hogy az ápolásra teszed fel az életedet, lezárod a korábbi karrieredet. Nem sokkal később mégis a GyermekSOS fejlesztésébe fogtál bele. Hogy történt mindez?
Valóban, amikor az ápolással elkezdtem foglalkozni, elhatároztam, hogy nem csinálom tovább a vállalkozásomat, de az élet máshogy hozta. Naponta találkoztam olyan szülőkkel, akik nem értették, hogy ügyeleti időben miért kell átmenni egy másik kórházba, miért nem látjuk el mi a gyerekét. Hiába tudtam, hogy egy ügyeletkereső oldal létrehozása lenne a jó megoldás, nem akartam vele foglalkozni. Aztán hónapok elteltével sem javult a helyzet, és eldöntöttem, hogy ezzel kezdenem kell valamit. A kollégák támogatásával, hajnalonként, hétvégente, a szabadidőmben egy programozóval közösen hoztam létre a GyermekSOS-t. Amikor elkészültünk, a vártnál nagyobb lett a médiaérdeklődés, igazából a Barátok közt alatt nem adtam ennyi interjút (nevet).
Ezt követte a GyerekDokik, amihez a legutóbb befektetőket kerestél a tévében.
Amikor a GyermekSOS ötlete megszületett, akkor tudtam, hogy ez valójában négy oldal lesz – a teljességhez kell egy kereső mind a felnőtt, mind a gyerekügyeletről és ugyanúgy a gyerek- és felnőttszakorvosokról is. De idő, csapat és források hiányában csak az elsőt létrehozását tudtam vállalni. A gyerek szakorvos applikációt most fejlesztjük Apró Annával, és már készül a felnőtt ügyelet kereső is.
Milyen volt számodra online fejlesztéssel foglalkozni?
Az volt a legnehezebb, hogy egy kicsit meg kellett tanulnom programozni. Viszont a digitális dolgokban az a fantasztikus, hogy meg lehet élni az alkotás örömét és látod működni is. Az ügynökségem korábban sok területet lefedett, most viszont kifejezetten csak online projekteken dolgozunk (a saját weboldalak és applikációk fejlesztésén – a szerk). Ebben a munkában is az hajt, mint az ápolásban, hogy az embereken tudjunk segíteni.
Gyakorlatilag a céged újból erőre kapott. Visszamennél-e bármikor teljes állásban az üzleti életbe?
Nagy siker, amit eddig elértünk, de tartom magam az eredeti céljaimhoz és az értékeimhez. Én ápoló vagyok és az is szeretnék maradni, a mostani helyzetben inkább keresek egy jó menedzsert a startupom élére.
Egyszerre dolgozol a kórházban és a vállalkozásodban is, egyetemre jársz és otthon a kétéves kisfiad vár. Hogyan fér ennyi minden egy napodba, mi a titkod?
Egyrészt rengeteg segítséget kapok a családomtól, másrészt rájöttem, hogy ugyan a figyelemzavarom alapvetően hátráltatna abban, hogy egyszerre sok mindennel foglalkozzak, de az időm gondos megtervezésével nagyon hatékonyan tudok működni. Ha órára pontosan meghatározom a kereteimet, hogy a héten mikor mit csinálok, az ad egy támpontot, hogy ne csússzon szét a napom, miközben folyamatosan flow állapotban tudok dolgozni.
Zárásként milyen jó tanácsot adnál az újratervezésen gondolkozó olvasóinknak?
Sokszor ráfogják a körülményekre, hogy nem merik megtenni a döntő lépést, de ez félrevezető, mert sok mindent meg tudunk tenni az életben. Akár hatvanévesen is belekezdhetnek valami újba és a téma szakértőjévé válhatnak. Csak meg kell keresni azokat az értékeket, amire biztos alapként építhetnek. Egy szóval: bátorság!
Mondd el véleményedet a cikkről
