Faltörő kosként mentem előre – a Games For Business alapító sztorija másképpen

Olvasási idő 11 perc

Mindössze öt év elég volt arra, hogy a Games for Business számos díjat bezsebelve és a legnagyobb vállalatokat az ügyfelei között tudva a gamification-alapú (játékosság) tanulási rendszerek piacán meghatározó szereplőjévé váljon. „Faltörő kosként mentem előre, bontottam a falakat, de közben nem figyeltem arra, hogy a lehulló kövek kit csapnak agyon körülöttem” – avatott be minket Vendler Balázs alapító, aki a sikeres exit után ügyvezetőként maradt a cégnél. Interjúnkból a sikerhez vezető lépések mellett kiderül az is, hogy a pozícióról az idei év végén leköszönő vállalkozó komoly árat fizetett azért, hogy a csúcsra érjen. Sikerek, kudarcok, elképesztő tudatosság és munkatempó, illetve személyiségfejlődés – a sztori, ahonnan eddig még nem láttuk.

Létrehoztad és sikerre vitted a Games for Business-t, majd az exitet követően most leköszönsz a cég ügyvezetői pozíciójáról is… tudod már, hogy mit csinálsz az elkövetkező öt évben?

Az elmúlt évtizedet nagyon tervezetten éltem meg; kitaláltam valamit, összeraktam rá egy tervet és azt napra pontosan meg is valósítottam. Egy megközelítés szerint kétfajta – a felfedező és a hódító – embertípus létezik: az utóbbi leigázza a környezetét, megszerzi, amit ott talál és megy tovább. Én eddig sokkal inkább hódító voltam, eszméletlen hatékonysággal valósítottam meg a terveimet, gyakorlatilag végig rohantam az életemen. Viszont ma már nem azon agyalok, hogy mit fogok csinálni; sokkal inkább azon gondolkodom, hogyan is akarok élni a jövőben. A „mit” kérdését illetően nem állok nyomás alatt, az élet úgyis meghozza majd a lehetőségeket.

A tervezett jövőbeli életed mely pontokon tér el attól, ahogyan az elmúlt húsz évben éltél?

Ahogyan említettem, korábban minden percemet megterveztem, mindenről volt egy excel táblám, mindenre volt egy tervem azzal együtt, hogy figyeltem a rugalmasságra is. Az egész életem úgy nézett ki, mint egy feladatlista és számomra ezek kipipálása okozott elégedettséget. Ma és a jövőben már nem így szeretnék élni, a teljesítmény helyett sokkal inkább a harmóniát és a boldogságot keresem. Szeretném megnyitni magam az érzelmeimnek, sokkal empatikusabb, a környezetére jobban odafigyelő emberként szeretnék élni, nem pedig az eddigi „cégvezetőként”, aki csak húzza az igát. Ez pedig mindenre hatással lehet az életben, legyen szó akár az önmagamhoz, akár a többi emberhez, vagy a világhoz való viszonyomról, hozzáállásomról.

Azért a hódító életmódnak a sikerek mellett megvannak az árnyoldalai is, mert így nagyon feszessé tud válni az élet főleg akkor, ha az ember a környezetétől is hasonló gondolkodásmódot és hozzáállást vár el. Voltak problémáid abból, hogy esetleg nem mindenki tudott lépés tartani a tempóddal?

Az utóbbi időszakban elkezdtem jobban figyelni önmagamra és arra, hogyan vagyok jelen az életemben: elvégeztem egy mindfulness kurzust, rengeteget meditálok, egy terapeuta segítségét is igénybe vettem, pedig korábban azt gondoltam, hogy ezek felesleges dolgok, merthogy én oké vagyok, jól érzem magam. Az évek alatt megtanultam átkeretezni a dolgokat, ami miatt nem voltak problémáim, nem láttam azokat, így az ezzel kapcsolatos visszajelzésekre sem voltam nyitott. Egyszerűen nem engedtem meg magamnak, hogy problémáim legyenek. A tempómmal kapcsolatos kérdést a terapeuta is feltette nekem és őszintén „nem” volt a válasz. Azt hiszem, faltörő kosként mentem előre, bontottam a falakat, de közben nem figyeltem arra, hogy a lehulló kövek kit csapnak agyon körülöttem. Az elvárásaim valóban nagyon magasan álltak és biztos, hogy voltak olyan munkatársaim, akik kiégtek a célhoz vezető úton. De ez sem éreztem problémának akkor, mert egyébként megerősödött körülöttem egy jó csapat. Ezek mellett az is egy fontos kérdés, hogy ezzel a mentalitással mennyire terheltem meg a családomat. Az ember nem tudja szétválasztani az identitását, én nem tudtam, azt hiszem sokszor voltam cégvezető otthon is, pedig csak férjnek és apának kellett volna lennem. A magánéletemben nagyobb pofonokat kaptam… és adtam sajnos.

Voltak kiégéses szakaszaid?

2006-tól két – egy marketing és egy szoftverfejlesztő – céget vezettem és olyannyira kiégtem, hogy 2012-ben már nem nagyon volt kedvem bemenni dolgozni sem. Túl voltunk a gazdasági világválságon, mi épp növekedési szakaszba léptünk, én pedig ott álltam rutintalan cégvezetőként és küzdöttem a kihívásaimmal. Akkor a burnout-ból a Games for Business rángatott ki (gamification-alapú, sokszoros díjnyertes digitális tanulási platform – a szerk.). 

Mi volt az a konkrét dolog, ami arra késztetett, hogy a vállalkozásod terén döntést hozz?

Nem akartam tovább folytatni, amit addig csináltam. Szolgáltató cégként folyamatosan új dolgokat kell kitalálni, sokszor küzdeni a projektekkel, ráadásul mindez már nem hozott jelentő szakmai elismeréseket és az általam elképzelt egzisztenciális biztonságot sem nyújtotta. A folyamatos projektnyomás mellett állandósultak a tulajdonostársammal való viták is, úgy éreztem, hogy egy mókuskerékben élek. Ha szükséges, dolgozom napi tizenhat órát is, de csak akkor, ha annak a munkának van értelme és időben pontosan meghatározott vége is. Szerintem sokszor a kiégés oka nem csak az energiahiány, hanem az értelmetlen munka, ami sosem ér véget.

A gamification a tudásátadás, a vezető- vagy szervezetfejlesztés terültén azért már ismert volt egy évtizede is, miért éppen ez ragadta meg a figyelmed?

Mi már 2006-ban is foglalkoztunk a játékosítással, dolgoztunk játék alapú marketing projekteken, az egyikkel nyertünk is egy Innovációs Díjat HR marketing témában. Az ezt követő bő fél évtizedben számos ilyen munkánk volt, de sosem tudtunk pénzt keresni velük, mert a projektekbe beletett sok munka elégette a pénzt, gyakorlatilag rezsiköltségen működtünk. Ekkor gondoltam végig, hogy mit is akarok a karrieremtől, mit szeretnék csinálni. A játékfejlesztéseket szerettem. Azt még nem tudtam, hogy ebből miképpen lesz pénz, de nem is érdekelt, „majd kitaláljuk”. 2013-ban meg is született a Games for Business név, elindítottuk a blogunkat, megkezdtük a road show-t a hazai és a nemzetközi kiállításokon, konferenciákon és versenyeken is indultunk. Ekkor készítettem azt az egyszerű ötéves tervet, ami mentén a cég az alapoktól eljutott az exitig. Már ekkoriban gyorsan nőtt a felénk irányuló nemzetközi figyelem, de egyetlen projektet sem tudtunk eladni, így végig kellett gondolni, hogy mi lehet a baj – erre csak 2014 végére jöttünk rá.

Mi volt a gond?

Hiába volt meg a tiszta jövőkép, ugyanazt csináltuk, amit addig is, vagyis egyedi projekteket akartunk eladni a piacon. De vajon ki akar egy nevesincs magyar cégtől olyan projekteket megvásárolni, amelyeket a nulláról kell felépíteni? Rájöttem, hogy jó a tervem, de még nem kezdtük el megvalósítani… 2014 végére összeraktunk egy olyan termék prototípust, amellyel már a nagyvállalati szférát céloztuk meg – a német SAP és a HBO Europe nagyon gyorsan meg is vásárolta a szoftverünket (később olyan ügyfeleik voltak, mint a Coca-Cola, Generali, az ERSTE Bank, a KPMG, a Telekom vagy a Deutsche Bahn – a szerk.). Ekkor – 2015-ben – kellett meghoznom azt a döntést is, hogy teljesen szétválasztom a céget, mert a marketing projektek menedzselése és a termékfejlesztés más-más mindset-et igényel. A munkatársak döntése volt, hogy melyik cégben folytatják a karrierjüket. A marketinges cég élére egy belsős munkatársat neveztem ki ügyvezetőnek. Az akkori bevételek kilencven százaléka e cégben jelent meg, a maradék tíz százalékkal és a költségek ötven százalékával kezdtük el a Games For Business-t. Mivel a saját vagyonomból nagyjából félévre tudtam fedezni a bérköltségeket, így ennyi időnk volt a piac számára megmutatni, hogy egy jó s eladható termékről van szó. Innentől már csak a Games for Business-re koncentráltam. Később a működéshez többlet kockázatot is vállaltam, hitelt vettem fel a házamra, hogy a kiadásokat tudjam fedezni.

A környezeted, főleg a szeretteid hogyan viszonyultak ehhez a magas szintű kockázatvállaláshoz, ami érintette az egzisztenciád, de akár az egészséged és a személyiséged is?

2016-ban, amikor elindult a Games for Business Kft. és a terv igazi megvalósítása, nem csak én vállaltam egzisztenciális kockázatot, hanem a cég munkatársai is. Azok a munkatársak, akik velem tartottak a Games for Business-be, bár régóta együtt dolgoztunk, de minden területen nagy volt a bizonytalanság – nem lehetett tudni, mi lesz ebből. Noha ennek időszaknak a házasságom az egyik későbbi áldozata, a feleségem mindig is támogatott és bízott bennem, hiszen tudta, hogy nagyon mélyről küzdöttem fel magam, így egy esetleges kudarc esetén is talpra fogunk majd állni.

Milyen fontosabb mérföldköveid voltak az ötéves tervedben, volt-e közben olyan szorítás, amikor azon gondolkodtál, hogy visszafordulsz?

Soha egyetlen percig sem merült fel bennem, hogy vissza kellene fordulnom. Nem volt B-terv, egyszerűen meg kellett csinálni, el kellet érni a célt. Öt évet adtam magamnak arra, hogy a Games for Business-ből megteremtsem azt az egzisztenciális hátteret, ami meghozza nekem a teljes döntési szabadságom. Úgy éreztem, ha nem vagyok képes több mint 20 év vállalkozói léttel arra, hogy ezt létrehozzam – akár úgy, hogy önjáróvá teszem a céget egy tőlem független menedzsmenttel, vagy átadom egy másik tulajdonosnak egy exittel –, akkor el kell gondolkodnom, jó helyen vagyok-e. Pedig már húsz éves korom óta vállalkoztam. Magát a tervet éves szintekre bontottam, így minden évhez megvoltak a pontosan meghatározott számok, értékek, célok. Az első évben az volt a cél, hogy nullára kijöjjön a működés és validáljuk a terméket, a második évben az üzleti modellt validáltuk, a harmadikban a skálázódást, míg a negyedikre annak a fentarthatóságát akartuk bizonyítani. Már a harmadik évben megjelentek komolyabb érdeklődők és az egyik tárgyalás végeredménye lett maga az exit 2019-ben, én pedig ügyvezetőként maradtam a cégben.

Szerinted mire kell igazán figyelnie annak, aki a vállalkozói világot választja?

Mindenképpen kell, hogy legyen egy célunk, amiben hiszünk – ennek megtalálása komoly önismereti kérdés. Fontos tudnunk, hogy miért csináljuk: nyomot akarunk hagyni a világban, elismeréseket és díjakat szeretnénk, vagy sok pénzt akarunk keresni, meg akarunk oldani egy nagy problémát? Ha a cél megvan, szükségünk van egy erre épülő álomra is, mert arra lehet olyan sztorikat építeni, amelyek arra motiválnak másokat is, hogy mellénk álljanak. Majd felépítünk egy, a célunkhoz vezető utat és összerakjuk a részcélokra lebontott tervünket. Jó, ha van támogatásunk akár a családból, akár egy baráti- vagy üzleti körből, olyan emberek, akikkel megoszthatjuk a dilemmáinkat. Mindezek mellett nagyon fontos a piaci tapasztalat is, én negyvenévesen indítottam el a Games for Business-t, akkor már volt 15+ évnyi tapasztalatom.

Egyébként az ötödik évben az exit volt a fő célod?

Nem, ez egy általános félreértés és a cégre sem tekintettem „gyerekemként”. Az volt a cél, hogy megteremtsem a személyes- és döntési szabadságom. Ehhez stabil egzisztenciára van szükség. Szerettem volna egy olyan pénzügyi rendszert összerakni, ami önmagában képes kitermelni a megélhetésem költségeit azon a szinten, ahol vagyok. Tíz éve minden nap feljegyzem az aznapi költésem, így pontosan tudom, hogy ezen a téren mire van szükségem.

Sokan nem tudják pontosan, hogy valójában mire is vágynak, te mindig ilyen voltál, vagy az elmúlt évtizedek tettek ilyen tudatossá?

Nem voltam mindig ennyire tudatos, de talán szétszórt sem. Azt hiszem, hogy a sport nagyon sokat segített a tudatosságom fejlesztésében. Tíz éve kezdtem el sportolni és főleg az ultratávok terén találtam meg magam igazán; elsőre végig mentem a Kinizsi Százon, majd jött a maraton, az Ironman. De részt vettem magashegyi túrákon is, ahol mindent – ételt, italt, felszerelést – magával kell vinnie az embernek és a tempóján múlik az is, hogy lesz-e ágya, amiben aludhat. E helyzetekben tanultam meg igazán, hogy miért fontos és hogyan is kell jól tervezni. Ezt a gondolkodásmódot hoztam be az üzleti életbe is. Ez és a teljes transzparencia volt a sikerem két meghatározó pillére. A transzparenciánk óriási meglepetést okozott azokban a körökben, ahol akár hónapokig is eltart egy-egy ártárgyalás – én viszont azonnal, az első tárgyalás során közöltem az árakat és minden részletet. Mindez nagyon hatékonnyá tette az üzletmenetet s most éppen abban az életszakaszban vagyok, amikor ezt a szemléletet próbálom áthozni a magánéletembe is.

Számos külső tényező befolyásolhatja egy piaci szereplő helyzetét – például a Covid –, de ezen kívül voltak-e olyan nehézségeid, amelyek valóban megrengethették volna akár a cég, akár a te pozíciód?

Hiába volt tervezett és jól előkészített a cég eladása, mégis törést okozott az életemben; amit nem ismerünk, arra nem tudunk, csak az általunk ismert legrosszabb eshetőségre tudunk felkészülni. Miközben húsz éves korom óta a saját magam főnöke voltam és senkinek sem kellett beszámolnom, riportálnom, az exit után negyvennégy évesen hirtelen főnökeim lettek és ezt annak ellenére sem tudtam magamban jó ideig helyre tenni, hogy az új tulajdonosi kör nagyon nyitott és támogató volt. Ekkor egy érzelmileg megterhelő időszak indult el, úgy éreztem, meg vannak kötve a kezeim; el akartam menni a cégtől, hiszen a célomat elértem, de a tulajdonosi elvárások miatt maradnom kellett. A vívódásom másik kiváltó oka a munkatársaimmal szembeni kötelesség tudatom volt, hiszen együtt építettük a céget, felelősséggel tartoztam a biztonságukért, az üzlet folyamatosságáért. És minderre jött az általad is említett koronavírus-járvány, ami nagyon darálós másfél évet hozott a tulajdonosi elvárásokkal együtt. Értékrendi válságba kerültem és mindez a magánéletemre kis kihatott, ekkor álltam fel a huszonöt éves kapcsolatomból. Majd leültem a tulajdonosokkal a felmondás szándékával és egy egyéves előkészítés után az ügyvezetői megbízásom ez év utolsó napján megszűnik.

Képes lennél arra, hogy újra beletegyél valamibe ennyi munkát, energiát és áldozatot?

Az exit után azt mondtam, hogy nem csinálok több céget, inkább elindítok egy olyan sportkarriert, amivel nemzetközi szintre is elérhetek, össze is raktam rá egy tízéves tervet. De közben rájöttem: ez a terv az attól való félelmemről szól, ha belevágok egy új vállalkozásba és az nem jön össze, akkor nem csak azt a céget bukom el. Azt fogják mondani, hogy „ennek a gyereknek korábban is csak szerencséje volt”. A félelmeim kezdték el irányítani az életemet és a gondolkodásom is arra állt rá, hogy megvédjem, amim van. Közben eszembe jutott az a húsz éves srác is, akinek semmije sem volt a hitén és a vágyain kívül és félelem nélkül ment előre. „Hová tűnt ez a gyerek?”, tettem föl magamnak a kérdést. Biztos vagyok benne, hogy a Games for Business semmi másról nem szólt, minthogy megmutassam magamnak: képes vagyok nemzetközi szinten is értéket adó és pénzt termelő céget létrehozni. Tehát a vállalkozói karrierem valójában csak most kezdődik el. Még nem tudom mibe vágok bele, csak a hogyan-t ismerem; immár nem hódítóként harcolva, hanem az energiámat teremtésbe, értékteremtésbe és együttműködésbe fordítva szeretnék előre menni. Nem az időmet, a tudásomat fogom a piacra vinni.

Szerző:
Lippai Roland – Telekom Hello Biznisz szerkesztőség

Mondd el véleményedet a cikkről

Mondd el véleményedet a cikkről, hogy minél jobb tartalmat tudjunk írni számodra!

Átlag értékelés / 5. Összes értékelés:

Oszd meg a cikket!

    Iratkozz fel hírlevelünkre!

    Hírek, események, új termékek és még sok más vár rád hírlevelünkön!


    Kijelentem, hogy elfogadom az Adatvédelmi Szabályzatot.

    Ha szeretnél ehhez hasonló tartalmakról értesítést kapni, akkor
    regisztrálj a hírlevelünkre!

      Hírek, események, új termékek és még sok más vár rád hírlevelünkön!


      Kijelentem, hogy elfogadom az Adatvédelmi Szabályzatot.