Vicsápi Natália Szlovákia második legnagyobb nyomdáját vezette, volt az Év Üzletasszonya is Szlovákiában. Sikeres vállalkozóként szinte mindent elért, majd egyik napról a másikra mindenét elveszítette. Natália mégsem adta fel és egy mély, felszabadító önismereti útra lépve gyakorlatilag újjáépítette saját magát. A cégvezetők és vállalkozók számára támogatást nyújtó terapeuta őszintén válaszolt a legkeményebb kérdéseinkre is. Az Újraterveztem sorozatunk következő cikkében az újraterveztem.hu csapata Vicsápi Natália történetét mutatja be.
Úgy tűnik számunkra, hogy az Ön életében a „küldetés” egy fontos irányadó tényező – elárulja, hogy mi a küldetése?
Szeretném, ha a gyermekeink egy olyan világban élhetnének, amelyben az emberi, az üzleti és a politikai szinteken is megjelenne az etikus viselkedés, az elfogadás, az együttműködés. Lehetséges, hogy ezt én a saját életemben már nem tapasztalom meg, de ez a motivációmból mit sem vesz el.
Kell, hogy legyen az életünkben valamilyen küldetés, misszió?
Én úgy látom, hogy amíg egy ember nem fogalmazza meg önmaga számára a küldetését, amíg nincsen missziója, addig csak a pénzért és az elismerésért csinál valamit. Olyan dolgokat hoz létre, amivel a külvilág elismerését akarja kivívni, ez viszont a tudatos helyett az egó által vezérelt életet jelenti. Ez például egy cég esetében azt jeleni, hogy a vállalkozó a profit érdekében dolgozik, nem pedig az emberek szolgálata vezérli. De amikor az ember orra esik – ahogy az velem is megtörtént – akkor rájön a dolgok értelmére. Én magam is a profitért dolgoztam nap mint nap, aztán 2014-ben egyik reggel arra ébredtem, hogy nem végezhetem a munkámat abban a cégben, amit az alapjaitól építettem fel. Ekkor tettem fel magamnak a kérdéseket: ki vagyok én? Mit akarok és miért születtem meg? Mi a feladatom ezen a Földön? Ekkor indultam el az önismeret útján.
Az előbb említett önismeretre vonatkozó kérdések nagyon egyszerűnek tűnnek, de tudjuk hogy nem azok; most úgy él, mint aki megtalálta a válaszokat?
Amikor megjelennek bennünk ezek a fájó kérdések, el kell döntenünk: megkeressük-e a válaszokat vagy nem foglalkozunk a dologgal? A vállalkozásom elvesztése után én erre nemet mondtam és a teljes feladáson gondolkodtam, mert nem akartam a nyomdám nélkül élni. Ezekben az években napi 18-20 órát is dolgoztam és csak a vállalkozói szerepemmel azonosultam. Ahány gyerekem volt, annyi bébiszittert alkalmaztam és ha nem szóltak volna meg, még a férjemnek is szerveztem volna egy barátnőt, csak hogy ő se zavarjon a munkámban. Aztán egyszer csak ki kellett lépnem a vállalkozói szerepből és mindent elvesztettem, miközben nem volt helyette más. Addig fogalmam sem volt arról, hogy anya-, feleség- és háziasszony szerepek is léteznek. Ugyanakkor a krízis szembesített ezzel és ezek voltak azok a pillanatok is, amikor rájöttem arra: nem adhatom fel, el kell indulnom az úton, hogy megtaláljam a válaszokat a kérdéseimre. Nem tudtam, hogy merre megyek, de abban biztos voltam, hogy aki keres, az talál. Körülbelül egy-, másfél évre volt szükségem arra, hogy ráébredjek: a legnagyobb ajándékaim az erő és a kitartás.
Nem csak valaminek a létrehozása igényel nagy erőfeszítéseket és energiabefektetést, hanem a veszteségekért is megdolgozunk, legyen az akár egy emberi kapcsolat vagy vállalkozás… mit hagyott a múltban és mit csinál másképpen a jelenlegi életében?
Mindannyian öröklünk a szüleinktől valamilyen generációs félelmet, amit tudatosan vagy tudattalanul, de addig viszünk magunkkal a saját életünkben, amíg rá nem lépünk az önismeret útjára – én ezt a félelmet hagytam a múltban. A családomban ez a generációs félelem a veszítéstől, a veszteségtől való félelem képében jelent meg, ami a szüleim életében egy nagyon erős hajtóerőt jelentett, olyannyira, hogy nagyon nagy fájdalommal élték meg az én „veszteségemet”. Erre viszont csak az önismeretem mélyítése során jöttem rá, addig soha nem értettem az apám nevelési elveit. De 33 éves koromban már egy nagy céget vittem, olyan szintre értem el, aminek mások a közelébe se jutnak. De közben nem tudatosítottam, hogy én igazából örökké harcoltam. Minden helyzetbe – legyen szó kollégákkal való egyeztetésről, a konkurenciáról vagy az adóhivatalról – harccal mentem bele és minden alkalommal ugyanabba a lyukba léptem bele, méghozzá egyre nagyobb intenzitással. Aztán egy olyan harc közepette találtam magam, ahol esélyem sem volt a győzelemre. Csak leadhattam a cégem kulcsait.
A szülei hogyan élték meg ezt a helyzetet?
Az apám nem tudta elfogadni a kudarcot és agyvérzést kapott. Aztán évekig nem is beszéltünk egymással, mert számára csak a nyomdával együtt voltam a lánya. De az utóbbi években rendeztük a kapcsolatunkat.
A harc több színterét említette, de vajon önmagunkkal is harcolunk ilyenkor? Az ön „harci kedve” honnan eredt és azóta sikerült-e ennek az energiának találnia egy másik elvezető utat?
Az volt a legfontosabb motivációm, hogy mindig nekem legyen igazam és sose veszítsek, legyen szó akár magánéletről akár a bizniszről. Az üzleti tárgyalásokra is úgy érkeztem, hogy pontosan tudtam, mit akarok elérni és azt „nyomtam” addig, amíg nem teljesült az akaratom. A tárgyalásokat mindig szépen kezdtem és ha az nem vezetett eredményre, akkor jött a radikálisabb énem. Ma is tudom, hogy mit szeretnék elérni, ismerem a képességeimet, ám az előbb említett hozzáállást magam mögött hagytam, már nem vagyok hajlandó belemenni semmilyen harcba. Ha valakivel nem értjük egymást, akkor nincsen dolgunk egymással. Ma már az egó helyett a tudatosság irányít és tudom, hogy az adott célom eléréséhez mindenképpen megjelenik a megfelelő személy, kialakul a megfelelő helyzet. Az egoista ember csak magára gondol és nagyon nagy változást jelentett az életemben, amikor rájöttem arra: fontos, hogy legyen küldetésünk és hogy nem a profit a lényeges, hanem mások szolgálata. Tehát a harcot teljes mértékben elhagytam az életemből és megtanultam alázattal szolgálni. Pedig korábban Mercedes-szel jártam és úgy éltem, mint egy királynő.
Mindez az erő, amiről most beszélt, képes arra is, hogy károsítsa, elpusztítsa a környezetünket is, mit gondol erről?
Ha az egó által vezérelve élünk, az valóban jelenthet erőszakot.
Ha a vállalkozói attitűdje felől közelítünk, miben változott az elmúlt évek során, mi a különbség a két életszakasz között?
Korábban zsigervállalkozó voltam, tehát formálisan nem tanultam, hogy mit is jelent vállalkozónak lenni. Egy családi elvárásnak akartam megfelelni, mert az volt a mondás, hogy csak egy vállalkozó lehet szabad. Nem is dolgoztam alkalmazottként három hónapnál hosszabb ideig. Viszont nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem és útközben jöttem rá arra, hogy rendelkezem az alapvető tudással és csak arra van szükség, hogy tiszta fejjel és alázattal kezdjek el építkezni. Tehát megtanultam, hogy mit jelent professzionálisan vállalkozni és ebben a közel két éves időszakban volt lehetőségem arra is, hogy külföldre utazva figyeljem meg nagy cégek működését. Lényeges felismerésem volt, hogy nem a forgalom a lényeges, hanem hogy mi marad a végén. A nyomdás cégemmel évi 30 millió eurós forgalmat értünk el, ma ennek a közelében sem vagyok, de már csak a végeredmény érdekel. Nem kell az arany helikopter, már nem fontos a vagyonfelhalmozás. Korábban mindent erőből értem el, megvehettem magamnak bármit. Küldetéstudattal másképpen áramlik az energia, nincsen szükség nagy erőfeszítésekre és jó érzéssel teszem a dolgomat nap mint nap.
Törvényszerű, hogy egy ilyen változáshoz ilyen nagy pofont kell kapnia az embernek?
Sajnos igen. Terapeutaként azt látom, hogy amíg nem szorít eléggé a cipő, nem érkezik a nagy pofon, hajlamosak vagyunk a régi, megszokott módon élni, mert nincsen meg az a tudatossági szintünk, ami arra int bennünket, hogy tanuljunk mások hibájából.
Mivel foglalkozik most?
2017-től dolgozom terapeutaként. Ha valaki azt mondja nekem néhány éve, hogy emberekkel fogok majd foglalkozni, akkor azt nem hittem volna el. Pedig amikor elkezdtem komolyan foglalkozni az önismerettel, már akkor azt mondta a mester, hogy „Nati, te emberekkel foglalkozol majd”, de belőlem ekkor még az egó válaszolt: „én tudatos vállalkozó akarok lenni”. A cég elveszítése után két évvel viszont mindenki azt látta, hogy jól vagyok, így elkezdtek megkeresni a vállalkozók az üzleti-, céges problémákkal. Hozzáteszem, hogy a vállalkozásom elveszítése után eltűntek körülöttem az emberek, elhallgatott a telefonom. Mindenesetre egyszer csak azt vettem észre, hogy az egész napom konzultációkból és tanácsadásból áll, ezért elhatároztam, hogy ezt a munkát profi szinten fogom csinálni. Azóta több ezer ember vett részt a programjaimon.
Megesik, hogy saját magát látja egy-egy kliensében?
Az első évem csak erről szólt. Saját magammal találkoztam minden helyzetben, legyen szó magánéletről, szülői létről vagy üzleti témákról. Mivel az ember magához hasonló energiájú embereket vonz, csak erős emberek találtak meg. Kilencven százalékban menedzserek, üzletemberek, nagy cégek vezetői. Olyanok, mint egykor én is voltam. Nekik tudok a legjobban segíteni, mert én is végig mentem azon az úton.
Hogyan küzdött meg azzal a helyzettel és egzisztenciális léptékkel, hogy a volt és a jelenlegi vállalkozása két külön világot jelent anyagilag és a státuszt illetően is?
Kénytelen voltam, nem is volt más választásom, mert a sors kikapott az addigi életemből. Egyik nap még több száz fős kastélyos összejöveteleken, medencés partikon vettem részt, míg egy másik reggel arra ébredtem, hogy elveszítettem mindent és eltűnik mindenki a környezetemből. De nem is a nyomda, hanem az emberi kapcsolataim elveszítése jelentette a legnagyobb fájdalmat. Addig azt gondoltam, hogy vannak – méghozzá neves – barátaim, ám amikor jött a pofon, világossá vált, hogy barátok helyett csak érdekek vannak. De talpon kellett maradnom és nem volt visszautam a korábbi életembe.
Ugyan a sors kiragadta az addigi életéből, de nem az alkalmazotti létbe, hanem a vállalkozói életbe helyezte vissza… fel sem merült, hogy állást vállaljon?
Az addigi életszínvonalunk kiadásokkal járt, amik a cég elveszítése után is megmaradtak. Nehéz érzés volt leülni egy papír fölé és összeírni, hogy mire mennyit költünk. Addig ezt nem tudtam, mert mindenre volt egy büdzsé a személyzet számára. Tehát ez a helyzet nem engedte meg, hogy alkalmazottként folytassam, csak nagy vállalatok háttértanácsadójaként tudtam talpon maradni. A tudásom megvolt és ahogy említettem, tanácsadással indultam el az új utamon és így tudtam annyi pénzt keresni, hogy nem kerültünk az utcára.
Sokáig erőteljesen, egyfajta egyszemélyes hadseregként ment előre, e téren van-e változás? Tehát: egyedül vagy együtt?
„Egyszemélyes hadseregként” is jól működtem és megszoktam, hogy nem számíthatok senkire sem. Viszont óriási változást jelentett számomra a tudatos és a tudattalan között az arra való ráébredés, hogy a csoda az együttműködés során tud megtörténni. Ugyanakkor az együttműködés az egyik legnehezebb dolog a világon, nem véletlenül vezetik a cégeket „egyedül”. Persze ez a felismerés kihívást is jelentett számomra, mert el kellett indulnom egy másik úton, méghozzá együttműködő partnerekkel. Leírhatatlan a különbség aközött, ahogy évekkel korábban, „régi Natiként”, illetve ahogy most állok az emberekhez, a kollégákhoz.
Előjönnek még a „régi Nati” korábbi beidegződései, amikor figyelmeztetnie kell magát?
Megéltem egy ilyen átmeneti állapotot is. Az önismereti utam első két évében voltak olyan helyzetek, amikor kihúzódott a fiók, de már akkor is éreztem, hogy a két állapot között energetikailag nagyon nagy az ellentét. Aztán egy üzleti tárgyalás után – ahol egyszer csak megjelent a régi énem – egy napig feküdtem otthon a kimerültségtől, olyan nagy volt az energiaveszteség. Feltettem magamnak a kérdés: így éltem eddig? Pedig igen, mert a régi életemben már a reggeli ébredés után azonnal harcra kész voltam. De ez ma már nem történik meg.
Mit javasolna azoknak, akik változtatnának az életükön?
A küldetésünkre nem ébredhetünk rá azonnal, de érdemes foglalkoznunk a kérdéssel, tehát az önismeret az alapja mindennek, önismeret nélkül nem fog menni. Bízzunk abban, ami megjelenik bennünk, mert akkor azzal van dolgunk. Amikor azt érezzük, hogy valamit szívesen csinálnánk akár napi 20 órában és fizetés nélkül is, akkor eltűnik a fáradtság, eltűnik a kiégés…
Mondd el véleményedet a cikkről
