Eladták a lakásukat, albérletbe költöztek a gyerekeikkel, hitelt vettek fel, megvettek egy lepattant kocsma helyiséget – majd létrehozták a Mesterbike-ot. A bringás szerviz és egyben kávézó fontos szakmai műhellyé és közösségi hellyé nőtte ki magát. Az Újraterveztem sorozatunk következő cikkében az újraterveztem.hu csapata Szép András és Szép-Szabó Viktória, és a Mesterbike történetét mutatja be.
Életút // Szép András és Szép-Szabó Viktória
Szép András jogi tanulmányokat folytatott végül a CIB Bank-nál kötött ki és banki ügyintézőként dolgozott. Ezt követően a Cseke Zrt. kerékpár kereskedőnél belekóstolt a kerékpáros szakmába mielőtt párjával, Szép Viktóriával 2011-ben megalapították a Mesterbike & Coffee-t. Hisz abban, hogy a változásokhoz való alkalmazkodás az élet minden területén nagyon fontos. Bringázással, kosárlabdával és közös családi programokkal töltődik.
Szép-Szabó Viktória az ÁVF-en vállalkozásszervező szakon végzett, majd a Milton Friedman Egyetemen nemzetközi kapcsolatok szakon tanult, később pedig elvégezte a Barista School Budapest barista képzését is. Tanulmányait követően a Mesterbike előtt a Magyar Posta Zrt.-nél gazdálkodási területen dolgozott. Legnagyobb sikerének Andráshoz hasonlóan a Mesterbike megnyitását tartja. Hisz abban, hogy meg kell becsülni minden jó pillanatot, élni a lehetőségekkel és mindenből kihozni a lehető legjobbat. A család mellett kreatív workshopokkal, egy jó kávéval a barátokkal és kutyasétáltatással töltődik.
Kívülről nézve nem lehetett olyan rossz dolgotok a karriereteket illetőn, hiszen Viktória a Magyar Postánál, míg András az egyik bankban dolgozott, így megvolt a fix állásotok és a rendszeres fizetés, a bónusz – aztán mégis belevágtatok egy vállalkozásba. Jött a kiégés?
Viktória: Igen, valóban a Postánál dolgoztam, méghozzá a vezérigazgatóság gazdálkodási osztályán. A teljes munkaidőmet az excel táblák és a függvények töltötték ki…
András: Én a váltás előtt három évig egy bankban dolgoztam front office-ban és sok mindent csináltam a napi tranzakcióktól kezdve egészen a kisvállalati hitelezésig.
És ez olyan rossz volt?
András: Valójában mindketten azt éreztük a váltás előtti három-öt évben, hogy sokkal jobban és produktívabban is eltölthetnénk a munkaidőnket, a napjainkat. Egyszerűen úgy éreztük, hogy amit csinálunk, az haszontalan.
Viktória: Képzeld el az a helyzetet, hogy ott ülsz a gép előtt és nyomod a munkát. És közben azt veszed észre, hogy non-stop máshol, a saját ötleteiden jár az agyad annak ellenére is, hogy egyébként sikeres vagy a munkádban és cégen belül a karrierlehetőségek is jók. Egy idő után mindketten arra jutottunk, hogy ez így nem mehet tovább.
Pedig sokan végeznek olyan munkát, amit akár utálnak is. Tényleg ennyire fontos, hogy szeressük a munkánkat?
Viktória: Rá tudod magad venni azért, hogy elvégezd a feladataidat, de csak akkor tudsz igazán motivált lenni, ha szereted csinálni és érdekelt is vagy a munkádban.
András: És ebbe belefér az is, ha az adott nap nincs kedved bemenni…
Végül is mi volt a konkrét oka a felmondásnak, körvonalazódott a bringás vállalkozás?
András: Amikor reggelente már úgy kelsz föl, hogy nem akarod csinálni, akkor döntést kell hoznod. Egyébként a váltás nem ment egyik pillanatól a másikra. Én például a bank után egy kerékpáros nagykereskedelmi cégnél helyezkedtem el területi képviselőként és noha a fizetésem nem érte el a korábbi mértékét, nagyon élveztem ezt az időszakot, hiszen mindig is érdekelt a kerékpáros világ.
Viktória: Ekkoriban született az első gyerekünk és közben folyamatosan érlelődött bennem a váltás szándéka annak ellenére is, hogy még nem tudtam – tudtuk – hogy igazából merre induljunk el.
Tehát a vállalkozás András hobbijából fakadt? Az nem volt benne, hogy a kerékpárokkal olyan nagyon melléfogni nem lehet?
András: Az tényleg egy lényeges szempont volt, hogy hozzám mindig is közel állt ez a világ, de azért 2011-ben még nem igazán látszott, hogy a hazai és a nemzetközi kerékpáros kultúra hova fejlődik. Az első üzletünk még egy “sima” kerékpárbolt volt egyetlen eladótérrel és egy szerviz részleggel. Pont annyi pénzünk volt, ami elegendő az üzlethelyiség, a berendezés és az árukészlet költségeire. Ma már ennyi pénzből elképzelhetetlen lenne egy ilyen biznisz elindítása. Tíz éve annyi pénz tudtunk csak az árukészletre költeni, mint amennyi ma egy jobb elektromos kerékpár beszerzési ára. Egyébként egy jó szerelő és én alkottuk a front csapatot, Viki pedig a háttérből vitte a folyamatokat. Négy szezon után végül kinőttük a helyiséget, de a jó adottságai és a névválasztás miatt mindenképpen szerettünk volna a Mester utcában maradni. Ekkoriban láttuk meg a mostani üzlethelyiséget. Ez eredetileg egy rettenetes állapotban lévő kocsma volt több tulajdonossal, jelzáloggal és bonyolult jogi háttérrel. Nagyon hosszú és idegőrlő folyamat végén tudtuk csak megvenni.
Viktória: Ez egy izgalmas helyzet volt: ott álltunk a gyerekekkel az otthonunkban, de hogy meg tudjuk venni az üzlethelyiséget, el kellett adnunk a lakásunkat és albérletbe költöztünk és még további hitelt is fel kellett vennünk. Közben pedig benne volt a levegőben, hogy a tulajdonosok közül valaki meggondolja magát, mi pedig két szék között a földre esünk. B tervünk viszont nem volt, végig kellett csinálnunk.
Milyen élmény volt a saját üzletetek nyitásának pillanata?
Viktória: Az első napok tele voltak izgalommal, mert az egy dolog, amikor még csak tervezed a nyitást, de egészen más az a helyzet, amikor valóban kinyitsz, elfordítod azt a bizonyos táblát és várod, hogy történjen valami. Be kell vonzani valahogyan az vevőket és miközben már az első üzletünk idején kiépült egy bringás közösség körülöttünk és az jött is velünk, az üzletben található kávézó – valójában az egész koncepció – sokak számára még újdonság volt. Még az is megesett, hogy a hajdani kocsma vendégei is betévedtek hozzánk és kértek egy felest, ám amikor szétnéztek és mi pedig jeleztük, hogy azzal sajnos nem szolgálhatunk, nagyot csodálkoztak.
Hogyan működik a kettőtök közötti dinamika?
Viktória: András egy szárnyaló típusú ember, én viszont inkább a megfontoltabb, visszahúzódóbb alkat vagyok. Sokszor előrébb is jár az ötleteket illetően, én pedig fékezem egy picit. Emiatt néha lelkifurdalásom is van attól félve, hogy esetleg visszahúzom, de igazából valóban a folyamatos fejlődésre kell törekednünk.
András: Alapvetően mindketten impulzív emberek vagyunk és mindig gyorsan döntünk, ami miatt ért bennünket kritika is. És persze rossz döntéseket is hoztunk.
Mondanátok példát arra, amikor valami rosszul sült el?
András: Üzletileg nem kaptunk nagy pofont, de egy-egy részterületet illetően voltak fejfájásaink. Például belevágtunk olyan termék forgalmazásába, ami végül nem hozta az elvárásokat. De ezek a kisebb kihívások nem törték meg a lendületünket, mert mindig van lehetőség változtatni, módosítani.
Viktória: Ki kell próbálni az ötleteket, az elgondolásokat, hogy működnek-e vagy sem. Ehhez kell bátorság és szerencse, de nagyon kell bízni a vízió működőképességében is.
A stresszt illetően mennyivel másabb a vállalkozói világ az alkalmazotti léthez képest?
András: Mindketten optimista és pozitív alkatú emberek vagyunk. Igyekszünk mindent megtenni magunkért és a velünk dolgozó emberekért, de a rajtunk kívül álló dolgok miatt nem akarunk aggódni. Itt van például az orosz-ukrán háború, aminek komolyabban is érezni fogjuk a hatásait, de nem tudunk ellene mit tenni. Viszont, ha jó szolgáltatást nyújtunk és kedvesek vagyunk a vevőinkkel, akkor mi már megtettük amit lehet. Én egyébként sosem voltam az a görcsölős típus, főleg olyan dolgok miatt nem idegeskedem, amikre nincsen ráhatásom.
A Covid-járvány is egy olyan tényező, amire semmi ráhatásotok nem volt, ez az időszak hogyan érintette a bizniszt és hogyan tudtátok megtartani az embereket?
Viktória: Ebben az időszakban mutatkozott meg igazán az előnye annak, hogy a vállalkozás több lábon áll. A bringás résszel nem volt gond, a kávézó viszont a karantén- és egyéb biztonsági szabályok miatt csak „pötyögött”. Számított az is, hogy nem csak a kávé, hanem a hangulat, a közösségi élmény is fontos. Ekkoriban folyamatosan “újraterveztünk” és igyekeztünk a változásokhoz alkalmazkodni, de hát erről is szól a vállalkozók élete. Ha anno állásban maradok, akkor valószínűleg home office-ban a szokott módon elvégzem a munkámat és késő délután már másról szól az élet.
András: Azért a járvány kezdetekor meglehetősen megijedtem, mert nem lehetett tudni, hogy hova fut ki a dolog, hiszen nem ismertük a vírust. Az látszott, hogy az élet összes területén súlyos bajokat okoz és sok országban a létfontosságú üzletek kivételével minden mást hosszú ideig bezártak. Mi is elkezdtünk kalkulálni és leültünk a csapattal átbeszélni a lehetséges forgatókönyveket. Elmondtuk, hogy senkitől sem szeretnénk megválni, de adott esetben a megtartás érdekében talán le kell majd mondani a fizetések egy részéről. Szerencsére erre végül nem volt szükség. Igyekeztünk nagyon rugalmasan és költséghatékonyan működni. Elindítottunk egy mozgó szerviz szolgáltatást és felpörgettük a webshopot is. Az az igazság, hogy miután ebben az időszakban nem lehetett külföldre utazni, az emberek egy része nem csak a kerti bútorokra, hanem a kerékpárokra és azok kiegészítőire is költötte a pénzét.
A közösségépítés mindig is cél volt, vagy menet közben ismerétek fel az ebben rejlő erőt?
Viktória: Ez a személyiségünkből is fakad, de az induláskor is egy fontos szempont volt. Már az első bolt idején is kialakult körülöttünk egy bringás csapat és nagyon sok embert ismertünk meg az elmúlt évek alatt. Megesik, hogy bent maradunk zárás után is, és a körülöttünk lévő emberek egymással is nagyon jó kapcsolatokat ápolnak.
Így, hogy mindketten ugyanabban a cégben dolgoztok, ami ráadásul reggel nyolctól este hétig tart nyitva, tudjátok tartani a munka-magánélet egyensúlyt? Hogyan néz ki egy napotok?
Viktória: A gyerekek napirendje fix, de egyébként nem szeretjük a kereteket, meglehetősen hektikus az életmódunk. A húsvéti szabadságunk idején is az autópályán foglaltunk szállást, ami persze gyerekekkel egy húzósabb ügy, de így is megléptük. Impulzívan élünk, nem ragaszkodunk a szabványos dolgokhoz.
Városszerte nagyon sok a bringás bolt, a szerviz. Mekkora a növekedési és innovációs kényszer?
Viktória: Van bennünk egy belső kényszer, ezért is finomítunk mindig valamin…
András: A piac elvárja a növekedést, ami bizonyos szempontból problémát is jelent. Csak az elmúlt tíz évben számos nagyon jó technikai fejlesztés történt. De sok olyat is látunk, amiknek csak az a célja, hogy a vásárlás felpörögjön. A kerékpáripar gyárthatna sokkal tartósabb alkatrészeket, eszközöket is – ez persze egyéb iparágakra is igaz – és sok az új szabvány is, amit le kell követni és ehhez újabb alkatrészekre és szerszámokra van szükség.
Egykori banki alkalmazottként, hobbi bringásként tettél erőfeszítéseket azért, hogy kiismerd magad ebben a változatos világban?
András: Gyerekkorom óta olvastam a bringás magazinokat, bizonyos szintig mindig is képben voltam, ám a mély technikai háttér soha nem érdekelt. Persze a vállalkozás miatt bele kellett jobban tanulnom a részletekbe, de az igazán komoly technikai kérdések megválaszolása nem az én asztalom, erre ott vannak a kiváló szervizes munkatársaink.
Mit javasolnátok azoknak, akik elégedetlenek a munkájukkal, a karrierjükkel, mit tegyenek, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben?
Viktória: Mindig járjunk nyitott szemmel és figyeljük, hogy milyen lehetőségeket hoz elénk az élet, majd azokat lehetőségeink szerint ragadjuk is meg.
András: Nagyon fontos, hogy szeressük, amit a csinálunk. Ha van egy hobbink, akkor nézzük meg alaposan, hogyan lehetne azt sikeres üzletté alakítani.
Szerző:
újreterveztem.hu csapata
